|
Témaindító hozzászólás
|
2015.01.03. 14:25 - |
Castiel x Thomas
* Játék vége |
[12-1]
Cüncögve, de mégis mosolyogva ráztam meg a fejemet, amikor Castiel megkérdezte, hogy miért viselkedek így vele. Szegény pára, sosem tapasztalta meg eddig, hogy milyen az, amikor törődnek vele? Hát, tévedtem, sokkal rosszabb a világ, mint ahogyan én azt gondoltam.
- Fiatal vagy és naiv, majd kinövöd, csak egy kis társaság kell neked. - csóváltam meg barátságosan a farkamat, majd ahogyan elindultunk a sétára igyekeztem Castiel felé fordítani a figyelmem úgy 60-70%-át. Ijesztő volt, hogy ennyire elhanyagoljuk egymást, és ezen most változtatni akartam. Nem akartam, hogy bárki is ki legyen közösítve, vagy hogy egyedül legyen, a fajunk társas lény volt, erre lettünk teremtve, hogy együtt éljünk, de még sem úgy viselkedünk, mint ahogyan kéne. Hazudunk és ölünk, mindig csak értelmetlenül, pedig mennyivel jobb lenne a világ, ha képesek lennék együtt élni, anélkül hogy széttépnénk a másikat.
- Mond csak, mikor volt utoljára, amikor valaki figyelt rád, vagy beszélt veled? - érdeklődtem és remélem, hogy nem bántom meg a kissé bunkó és tiszteletlen kérdésemmel. |
|
|
Értetlenül állt Thomas előtt még mindig. Furdalta oldalát a kíváncsiság mi fog változni most, hogy mancsot fogott vele. Talán talált egy...hogy is nevezik? Igen...barátot. Maga a kifejezés ismerős volt neki. Sokan vagdalóztak ezzel a szóval egymás között, olyanok is, akik valójában messze nem annyira kedvelték egymást. Vagy talán ennek több jelentése is van? Castiel mereven álldogált, bundájára lassan hullottak alá az ég mesterművei, a hópelyhek. Kezdett átalakulni hófarkassá. Eszébe sem jutott, hogy megrázza magát és így a rajtalevő pihéket belevesse a biztos összeolvadásba.
- Miért mondod ezt pont nekem? Hisz eddig nem is ismertük jóformán egymást. Én sosem voltam veled kedves, sosem beszéltem hozzád...és más vagyok, mint a többiek. Nem értem...nem értem az érzéseiteket. - nézett rá a másikra naivan. Nem várta, hogy bárki is vele akarjon közös ügybe kezdeni a jó érdekében, amit próbált képviselni a maga módján. Thomas mindezen felvetett kérdések ellenére nyújtotta neki segítőmancsát. Ez mélyen legbelül megérintette, de a miért nyitva maradt számára. Nem sok okot adott a bizalomra eddigi hozzáállása a falkabeli élethez.
- Rendben, ahogy akarod. - indult el a másik után. Nem fázott, sőt különösen élvezte a hideg, havas időt, mégsem jutatta ezt kifejezésre.
|
|
Mosolyogva figyeltem Castiel pillanatnyi zavarodását. Szegény, talán nem szokta meg, hogy a másik úgy kezeli őt, ahogyan kéne, egy rendes farkasként, nem úgy, mint egy különcöt? Hova lett ez a világ? Talán én vagyok öreg, de mégis úgy gondolom hogy mindenkit ugyan úgy kell kezelni, mert mindannyian élőlények vagyunk, akik ugyan azt a figyelmet érdemlik. De most már nincs visszaút, a világ elromlott és már nem lehet megjavítani, egyedül végül is nem tudom, de még társsal sem biztosan. De örültem, hogy Castiel elfogadta a mancsomat, ez kifejezetten haladás volt. Más farkasok a barátságosságom miatt már rég lenéznének.
- Nos, örülök hogy valakinek még meg van az esze ebben a világban. - ráztam meg a mancsát, majd el húztam azt, nem akartam túlságosan is erőltetni neki, látszott rajta hogy nem az a fajta, aki hozzá van szokva az ilyen fajta "bánásmódhoz", vagyis ahhoz, hogy farkaszámba vegyék. - Na gyere, sétáljunk egyet, már kezd nagyon hideg lenni és kell egy kis mozgás hogy felmelegedjünk. - biccentettem barátságosan a fejemmel, hogy ezzel is ösztökéljem arra hogy jöjjön erre a kis túrára. |
|
|
Thomas szavait hallgattam és úgy éreztem végre sikerült egy lelkitársra találnom, akivel megüthetem a közös hangot. Rezzenéstelen arccal figyeltem az eget, olykor végül nagy szemekkel a másikra meredtem. A hópelyhek egyre sűrűbben hullottak alá és terítették le fehér, hűs és puha szőnyeggel a tájat. Mancsaimat mélyen belefúrtam a hideg pelyhek halmába, addig amíg szinte egészen ellepte. Hideg borzongás futott végig a gerincemen.
Mindig ezen gondolatok férkőztem bele koponyámba. Más nem is igen tudott foglalkoztatni. Legszívesebben az összes háborút és csatározást eltüntettem volna. Gyűlölöm a halált és a szenvedést, mégis mindennap találkoznom kell vele...az arcába kell néznem...ahogy gonoszan és gyűlölettől izző szemekkel beleférkőzig a gondolataimba.
- Ez a baj. - szólaltam fel nehézkesen. Mereven fordítottam a fejemet Thomas felé. Ibolya szemeimben a nap halovány sugara - mely épphogy kibújt egy szürke gomolygó felhő mögül - megcsillant.
- De a mi életünk is véges...úgy kell élnünk, hogy ne bánjunk meg semmit. - hangomból túlzott naivság tükröződött. Látszott, hogy nem értem igazán azokat az erős érzelmeket, melyek a legtöbb farkas lelkét uralják.
- Én megszüntetni akarom a harcokat. - pillantásom a tiszta hófehér és érintetlen hóra esett. Csodálkozva néztem rá, amikor a mancsát nyújtotta felém. Most mit tegyek? - kérdeztem magamban végül bizonytalanul és kissé értetlenül nyújtottam az én mancsomat az övé felé. Sosem csináltam hasonlót, de hajtott a kíváncsiság, mely minden lény mozgatórugója.
|
|
Elmerengve hallgattam Castiel szavait. Én is ezt a kérdést tettem fel magamnak, kitudja milyen sokszor, de jól tudtam, hogy nem fogok rá választ kapni. A jellem egy olyan dolog, amit semelyik bölcs sem tud megfejteni, élhet az a bölcs akár már évezredek óta, akkor sem kapna rá választ. Vajon mitől zsarnok egy zsarnok és mitől gyenge egy olyan farkas, akiben inkább ész, mint testi erő van? egy bolond világban éltünk, ezen pedig már nem volt változás, innen már csak rosszabb lesz az élet.
- Ez egy olyan kérdés drága barátom, amire nem kapunk választ, addig, ameddig élünk biztosan nem. Talán azért harcolunk, mert mi nem vagyunk egyszerű hópelyhek, akik csak leesnek és ennyi, vége az életüknek. De mi, mi maradandóbbak vagyunk, ha el is megy a tél itt maradunk és tovább kel boldogulnunk. - szólaltam meg végül én is, miközben Castielre mosolyogtam gyengén. Baljós gondolatok voltak ezek, de igazak és ez ellen nem lehetett semmit sem tenni. ~ Szörnyű ez a tehetetlenség. ~ csóváltam meg magamban a fejemet, miközben a mancsommal belekapartam a hóba. Mélyen beszívtam a hideg levegőt, majd lassan kifújtam azt.
- Hát, ha legalább nem állíthatjuk meg a harcokat meg kell próbálni késleltetni őket, ez az egy dolog van, amit tehetünk. Más esélyünk nincsen, így is-úgy is, de ugyan az lesz a vége, halál és harc. De ha ők nem, legalább mi összetarthatnánk. - álltam fel, lerázva magamról a felesleges havat, ami időközben ellepte a bundámat. Mancsomat nyújtva léptem Castiel felé és reméltem hogy elfogadja azt, ha nem, akkor mindegy is, én legalább megpróbáltam. |
|
|
Maga sem értette miért, de a lelke kezdett lassan lenyugodni, ahogy a hideg megborzongatta a bundjátá, végül pedig simogatni kezdte a szél hideg ujjaival. Az ég oly szép és csodákat teremt. Vélte magában, amint egy mesterien megformált hópihe ereszkedett az orrára. Nagyokat pislogott, amint az végigcsiklandozta orrnyergét. Felprüszkölt és zavartan nyüszögött. Megrázta a fejét majd kiöltötte a nyelvét, mint aki sosem csinált ilyet és hagyta, hogy egy újabb hópehely a nyelvére ereszkedjen, majd elolvadjon. Mindezt olyan komolyan és naivan tette, hogy az már-már nevetséges volt. Thomas válaszára a másikra pillantott és ibolya szemeiben bújkáló ridegsége némileg oldódott.
A visszakérdezés nagy fejtörést okozott neki, újra a messzeségbe vetette tekintetét.
- Próbálok értelmet találni. Túl sok minden van, ami új. - adta meg a komoly választ és homlokát ráncolva igyekezett megoldást találni a miértekre. De túl sok volt belőlük, így egyelőre a legfontosabbaknál ragadt le.
- Nézd ezt a csodát. - emelte meg mancsát és "befogott" egy hópihét, hogy azt a másik felé nyújtsa. - Hihetetlen, hogy az ég ilyeneket tud fomázni...mind mind más...semelyik sem egyforma...akárcsak a lelkek. Mi is mind különbözünk...de ezek a csodák képesek együttműködni és létezni...akkor mi miért nem? A harc sehová nem vezet, csak ürességet hordoz magával...üresség előtte...üresség utána. - kezdtem bele a bölcseleteimbe és nem tudtam falkatársam mennyire vevő az én szokásaimra, de én csak így tudtam beszélgetni.
|
|
Farok csóválva figyeltem, ahogyan Castiel leült. ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogyha egy kicsit is, de legalább jobban megismerjem a falkatársamat. Persze nem leszek nagyon dulakodó, ha látom rajta hogy nem tetszik neki az érdeklődésem, akkor vissza fogom fogni magamat. Felkuncogtam a kérdésre, egy kicsit máshogy fogalmazott, mint a többi farkas, de ez jelezte azt, hogy ő sokkal egyedibb, mint a többi.
- Köszönöm kérdésed, jól vagyok és boldog is, jelenleg nincsen nagyon semmi, ami miatt aggódnom kéne - feleltem boldogan, nem is zavart annak megfogalmazása és az, hogy nem nézett rám, miközben kérdezett. Különc egyed volt, így nem is vártam el azt, hogy úgy kérdezzen tőlem, mint egy átlagos farkas. - És neked hogy megy a sorod? - kérdeztem a válaszom után én is, barátságos hangnemben, miközben a fejemet letettem a két mellső mancsom közé. A tél varázsa mindig magával rántott, ilyenkor csak úgy feküdtem és csodáltam a havat és a kómában lévő természetet. De ettől is volt olyan csodálatos a tél. Minden halott volt, de az élet ott pislákolt minden egyes madárban, bokorban, fában. Boldogan fújtattam és legyeztem, a füleimmel, ameddig vártam Castiel válaszát türelmesen. |
|
|
Tovább fürkészte falkatársát. Cas számára a kiismerés volt az egyik legfontosabb tényező. Érteni akarta a többieket és ehhez muszáj volt kommunikálnia velük. Thomas mosolyát különös reakcióval fogadta. Fejét félrebillentette, se ellenséges, se túlzottan közvetlen nem volt.
- Üdv. - köszönt vissza. Hangja nyugodt és mély volt, rezzenéstelen. A levegőbe beleolvadva jutott el a másikig. A hideg körbeölelte fehér bundáját és ettől még vakítóbbnak hatott. Egyedül a marján végigfutó szürkés folt jelentett némi támpontot. Közelebb lépdelt és elfogadva az ülőhelyet tette le magát. Nem helyezkedett kényelembe, legalábbis nem úgy hatott, ahogy kihúzva magát, ibolyakék szemeivel még mindig a másik mozdulatait és reakcióit figyelte. Végül letett egy időre Thomas elemzéséről és a tájba fúrta tekintetét, majd onnan a szürke égboltra.
- Hogy érzed magad? - kérdezte rá sem pillantva a másikra. Kérdése elég érzéketlenre sikeredett. Cas tudta, hogy bele kell valahogy vágni a beszélgetésbe, de ebben nem volt túlzottan tapasztalt és ez rendszerint kiütközött szavain. Szeretett volna változni, de arra még nem jött rá, hogyan kellene ezt elérnie.
|
|
|
Erőlködtem ugyan, de álom sajnos nem jött a szemeimre igazán, inkább csak szunyókáltam, mintsem hogy mélyen és pihentetően aludjak egyet, de még ez is jobb a semminél, meg kell becsülni azt, ami van, még ha csak pihenésről van szó. Amikor azonban lépteket hallottam még az a kis szunyókálásra való hajlam is elszállt belőlem, de inkább várta, minthogy felkapjam a fejem, az orrom úgyis jelezte, hogy nem idegen farkas van a közelben, hanem az egyik falkatag. Ahogy közelebb jött még jobban tudtam pontosítani, Castiel volt az, aki egyre közelebb és közelebb jött. Igazság szerint nem sok dolgot tudtam róla, de nem is volt az a beszédes fajta, szóval ez nem csak az én hibám volt, ha szabad így fogalmaznom. Éreztem, ahogy érdeklődve rám tekintett, csak ezután nyitottam ki én is a szemeimet és emeltem meg a fejem, hogy egy mosolyt küldjek felé. - Üdv. - köszöntem mosolyogva. - Nyugodtan ülj csak le, nem muszáj állnod, de ha akarsz, akkor nyugodtan álldogálj. - kínáltam fel neki farok csóválva a mellettem lévő helyet a hóban.
|
|
 A hideg szél végigsüvített a fák között majd gyors illanással fésült bele hófehér bundájába. Szemeit az ég felé emelte, egyik mellső mancsa megállt a levegőben, ahogy lépés közben egy pillanatra megdermedt. Jobb füle megrezzent, orra ismerős szagot kutatott ki. Nem volt társasági lélek, a falka tagjaival se gyakran érintkezett, hiába mozgolódott benne egy érzés, hogy ezen változtatni kell, természeténél és lényénél fogva megtagadta ösztönösen ezt az új hangot. Útnak indult, fürgén, hangtalanul szelte végig a tisztást, amikor nem messze az orra előtt felbukkant egy ordas bundás fajtársa. ~Thomas.~ mondta el magában a farkas nevét és kíváncsian, szinte fürkészőn nézett el a másik felé. Lassú léptekkel közelítette meg, szemei tágranyíltak, már-már a csillagokat is ki lehetett benne kutatni. Mindenki tudta, hogy egy különös és furcsa alak, így aztán volt aki nem törődött nagyon vele, volt aki meg próbálta szóra bírni, de nem sok sikerrel. Elég közel érve a másikhoz félredöntötte a fejét, de nem szólt. Talán attól félt, hogy megzavarja, hisz amaz épp úgy tűnt aludni készül, vagy egyszerűen csak hozta a szokásos formát és inkább megvárta míg őt szólítják meg. |
|
Mint általában, most is egy mosollyal a pofámon jártam a falka területét. Jó volt egy kicsit kimozdulni és sétálni, már hiányzott ez a kis magány, de attól még nem bántam a falkás életet, sőt, inkább ne kapjak levegőt asok farkastól, mint hogyan egyedül keljen tengetnem a napjaimat. Annyira más a világ, mint régen, annyira sok a viszály és nem látják hogy az élet mennyire szép és jó, mégis mit kéne ilyenkor tennem, hogy segítsek a helyzeten? Sajnos ha tehetnék is valamit, akkor se válna be, egy farkas nem tud világot váltani, pedig megtenném, ha meglenne rá a módom. De maradjunk optimisták, még bármi megtörténhet! Szóval így, feldobott kedvvel vegyes érzelmekkel járkáltam egészen addig, ameddig el nem fáradtam és le nem heveredtem egy bokor tövébe. Nem is tudtam, hogy álmos vagyok, de amikor kényelmesen elhelyezkedtem azon kaptam magam, hogy hirtelen elkezdtek támadni azok az átkozott álommanók. ~ Hát, jobb mint unatkozni. ~ hunytam le a szememet, majd vártam, hogy teljesen elaludjak.
|
|
Castiel x Thomas
* Játék vége |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
