|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.19. 19:34 - |
Erea x Kyle
Nyitott játék! |
[10-1]
|
Elmosolyodtam szavain. Tényleg jó lenne, ha valaki végre befogadna engem is. - Milyen jó is lenne... -adtam hangot majdnem suttogva a gondolataimnak, majd folytattam beszéd hangerővel: - Hát igen, igazad lehet. Belegondolva, mi más is határoznám meg?! ... Az alfáé a tisztelet, és az ő utasításait kell követni. Bármilyen is legyen valaki belül, ha engedelmes, és alkalmasint végrehajtja az elvei, és érzései lerombolásával járó parancsokat, akkor olyanná változhat mások szemében, amilyenné az alfa akarja. De hát van a szabad akarat... bár az sem életbiztosítás. Nemde? - mondtam magamat megszégyenítő komolysággal. Mikor a tó felé mutattam, és visszakérdezett bólintottam egyet, széles vigyorral a képemen. Elindultunk a tó felé, közben fürkésztem a csodálatos tavaszi eget, ahogy a nap végül győzedelmeskedik a felhők felett, és átveszi a hatalmat. Jóleső érzés volt a nap melegét érezni, hiszen a őszi-téli kevés nagysugár nem tudta felmelegyteni hófehér bundámat. Örültem, hogy van mellettem valaki, és kicsit sikerélményem is támadt, hiszen első pillanatban Erea nem igazán tűnt a leglazább farkasnak, aki csak úgy felenged egy idegen társaságában. Tény, hogy tartása megmaradt, de ez még tetszett is. Segített nekem egy kicsit lenyugodni, és úgy emlékeztetett, hogy úgy kell viselkednem, mint egy normális, felnőtt farkas. Bár amire készültem nem vallott túl érett gondolkodásra. Ezen el is mosolyodtam, majd megráztam a fejem, mintha ezzel egy időre elhessegethettem volna a gondolatot. Gondolataimat kérdése szakította félbe, amit nem sajnáltam, hálás is voltam érte. - Hát. Őszinte leszek veled... nem tudom. Mikor szétváltak az útjaink a testvéreimmel, azt szerettem volna, hogy minél messzebbre kerüljek a régi otthonomtól. Tehát északra nem indulhattam -hiszen onnan menekültünk el. Ezenfelül pedig olyan édesmindegy volt, csak az érdekelt, hogy új életet kezdhessek.. bárhol. Vagyis inkább, hogy egyáltalán elkezdhessem az életem. Valahol, ahol nincsenek csatározások. De... - fújtam egyet, saját magamat kinevetve - hozzám mérten idekeveredtem. De nincs se kedvem se erőm tovább vándorolni. Rengeteget kóboroltam idáig. Azóta pedig rájöttem, hogy úgysem bújhatok ki a bőrömből, farkasok vagyunk, nem?! Szóval ha kell akkor vállallom a farkas léttel járó számomra igen kellemetlen dolgokat. Hogy teljes béke sehol sem lesz. - úgy éreztem , hogy megint sokat beszélek. Gondolatban megróttam magam emiatt, hogy mindig csak fecsegek. Lassan leértünk a tóhoz. Közben hallgattam esetleges válaszát. Mancsommal megpaskoltam a víz felszínét. Élveztem ahogy az általam keltett hullámok végig szaladnak a tó egy részén. Majd beleugrottam a vízbe, mint valami idióta kölyök, direkt úgy, hogy Erea se ússza meg száraz bundával. - Egyszer élünk! - tettem hozzá, mint valami mentegetőzést, és egy vigyor végigszaladt a pofámon.
|
|
|
Érdekes volt hallani egy kóbor pazitív véleményét a falkánkról. A legtöbb farkas azért lesz kóbor, mert nem akarja mások társaságát "élvezni". Egyébiránt éppen ezért nem is nagyon tájékozott falák terén. De úgy tűnt Kyle más volt. ~ Egy kóbor, aki nem akar kóborolni? ~ kérdeztem magamtól. ~ Ez különös. Vagy, mondhatni gyanús... ~ gondoltam. Tekintetem elidőzött a hímen.
- A falkám befogad mindenkit, aki... - kerestem a megfelelő szót. Nem állt szándékomban olyasmit mondani, hogy "gyengét" vagy "védelmet keresőt". Tapasztalatból tudtam, hogy az ilyesmivel vérig lehet sérteni egy büszkébb életfelfogású egyedet. Hiszen én sem örültem volna ennek. - ... társaságot keres... - fejeztem be a mondatot. Érdeklődve néztem rá, hogy vajon mit szól.
- Nem mondanám, hogy minden tagjuk ilyen, ahogyan azt sem, mi kedvesek és megértőek vagyunk, minden tagunkkal együtt. De a vezéreik tettei jellemzik őket - lopva hátranéztem a vállam felett. Talán arra számítottam, bármelyik pillanatban előugorhat az egyik satnya bokor mögül egy elfogul Phanteon, vagy Raid tag. De ha lapult is ott valamelyik, úgy döntött, éppenséggel nem veti ránk magát.
Úgy tűnt meghallgat, de nem igazán tudtam eldönteni a fehérség véleményét, legalábbis nem a tekintete alapján. Ha válaszolt, csöndben figyeltem, talán óvatosan még nyújtózkodtam is közben.
Nem zavart, hogy az érzelmes témákról áteveztünk a politikai vizekre. Általában rühelltem magamról beszélni. De általában nem is állok le önszántamból idegenekkel diskurálni. ~ Mondhatni ez egy kivételes eset ~ állapítottam meg magamban. Úgy tűnt partneremnek viszont jobb ötlete támadt, a beszélgetésen túl.
Először eléggé értetleen voltam. ~ Mit akar? Mihez van kedvem? Várjunk! A tó felé néz... Talán? ~
- Mármint lemenni? A vízbe? - kérdeztem vissza. Igen, talán értetlennek tűnhettem. De körülbelül annyira értettem a társasági finom célzásokat, mint a pacsirta dalát. Egy szóval egyáltalán semennyire.
Amennyiben megállapításom beigazolódott, lassan felálltam, tagjaimat kinyújtóztatva. És hosszú léptekkel megindultam Kyle oldalán. Elképzeltem milyen érdekes látványt nyújthatunk. Én, a teljesen antiszociális szuka egy pörgős, kóbor hím társaságában. Joggal képzelhette volna néhány falkámbéli, hogy itt többről van szó egyszerű találkozásnál. ~ De szerencsére már régóta nem érdekel a véleményük ~ gondoltam derűsen.
- És mi vonzott éppen erre a területre? - érdeklődtem. Kíváncsi voltam a válaszára. Nem igazán arra, miért éppen Crystal Down - t látogatta meg, hanem abban, miért éppen a völgybe látogatott el. Igen, általában mások élete felől sem érdeklődöm. Talán ez amolyan kivételt képező nap volt. Mikor bármit megtehetek, met útjaink talán hamarosan elválnak Kyle - vel, és esetlegesen soha többé nem érnek majd össze. Olyan nap, mikor bármit megtehetek, mert másnak úgyis gond nélkül folytatom az addigi életemet, ott ahol abbahagytam...
Ha a vízhez értünk, egy darabig csak szemléltem annak csillogó felszínét. Mely tényleg hasonlított egy tündöklő kristályra.
|
|
|
Örültem neki, hogy itt volt velem valaki. Annak meg főleg, hogy olyan, aki talán át tudja érezni a múltammal kapcsolatos fájdalmam. Vagyis valami ilyesmit hallottam ki a hangjából. Erre el is húztam a számat egyik oldalra, olyan fájdalmas mosolyt erőltetve a képemre. Láttam, hogy nagyon elgondolkodott ő is. Kicsit nyomottnak éreztem a hangulatot, és úgy döntöttem nem vagyok hajlandó a gondolataimmal foglalkozni ma. Ma nem. Próbáltam elűzni minál messzebre őket. - Szóval Imperium?! Nem sokat hallottam a völgybéli falkákról, de az, ezek alapján általam elképzelt, felállított világomban ők tűntek a legelfogadhatóbbaknak. - igyekeztem szépen fogalmazni, nehogy belelépjek a lelkébe, de tényleg így gondoltam. - Tudom, hogy van a nightraid vagy mi a szösz, meg a phanteon, de jót nem hallottam még róluk, csak véreset és alattomosat. De lehet csak elfogult volt a mesélő. - tettem hozzá, hiszen oly' keveset tudtam, és azt se elsőkézből. Majd úgy döntöttem jó lenne ebben a jó időben lemenni a völgy aljában fekvő tóhoz, miután meghallgattam a szuka válaszát a mondottaimra. Oda is fordultam a tó felé, és hátranéztem. -Van kedved hozzá? -kérdeztem, nem mondva ki az egész gondolatomat, de tudtam, hogy érteni fogja.
|
|
|
Félelem nélkül ücsörögtem, és azon tűnődtem, vajon milyen témákt szokás felhozni egy átlagos beszélgetésen. Mert csak nem beszélhettem a falka ügyeiről olyasvalakinek, aki nem trtozik oda. Mert bármennyire is független, vagy magányos alkat voltam, csak tudtam, ki tartozik hozzánk, és Kyle határozottan nem tűnt tagnak. Sem ismerősnek. ~ Úgysem számít. Semmi nem számít. Hiszen a világon egyszer minden elmúlik, és ha barátságot is köt a farkas, egyszer vége lesz annak is. És az sokkal jobban fog fájni, mint a magány ~ suttogta egy nagyon komisz, vékonyka hang az elmémben. Kénytelen voltam igazat adni a szellemhangnak. Fürkésző pillantásomat hordoztam végig a környéken. Általában nem szoktam "felméretlenül" hagyni a területet, ahol tartózkodtam. Bár Kyle nem mutatkozott ellenségenek, akármelyik nagyra nőtt kavics mögött ott lapulhat az ellenség. Márpedig aznap nem volt kedvem fogvillogtatásra. Aznap nem volt kedvem semmire.
Hallgattam, ahogyan a fehér kan az élettörténetéről magyaráz. Lehetséges, hogy gonosznak tűnök tőle, de szinte örültem, hogy rajtam kívül valaki másnak is vagy csilivili szivárvány és díszítés nélküli múltja. ~ Erea, te egy szörnyeteg vagy ~ vinnyogta ugyanaz a bosszantó ang az elmémben. ~ Még jó, hogy egy hozzád hasonlónak a társaságát nem keresi senki. Tőled még a tó vize is befagyna ~ Nem tudom melyik másik farkas veszekszik a tudatalattijával, mindenesetre én megtettem. Talán mert nem volt társaságom. ~ Talán megőrültem? ~ tettem fel magamnak egy költői kérdést gondolatban. ~ Igen az vagy. De számít ez, hiszen úgy sem érdekel senkit ~
- Pofa be! - morogtam olyan halkan, hogy Kyle véletlenül se hallja meg. Még a végén bolondnak nézne. Vagy bolondabbanak, mint amilyen valójában vagyok...
- Nem a múltja határozza meg a farkas jellemét - mondtam a szokásosnál is rejtélyesebben. - Hanem a jelenbéli döntései. Én nem ítélek el senkit a múltja miatt. Mindenki életében voltak... sötét időszakok...
Vonyítás, farkasok hörgése, és fogok villogása. Az elmémben megjelenő képeket azonban messzire űztem, egészen a tudatom mélyére. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Azon gondolkoztam, vajon mit válaszoljak a kérdésére. Hazudjak talán? Végül az egyenes igasság mellett döntöttem. Abból csak nem lehet baj, ha a falkámat megmondom... Hiába, van aki mindig, mindenhonnan fenyegetésnek számít. És igen, én pontosan ilyen vagyok.
- Az Imperium falkából jövök. Vadász vagyok - nem nagyon mondtam semmi lényegeset. De már ezen a ponton eldöntöttem, hogy a falkám hadi helyzetéről, vagy bármi másről egy szót sem ejtek ki a számon. - Azonban előtte én is csak... vándor voltam - vallottam be. Ezzel kicsit többet árultam el magamról, mint amennyi eredetileg szándékomban állt. ~ Mostmár mindegy ~ gondoltam lemondóan.
|
|
|
Igyekeztem megemberelni magamat, és komolyságot erőltetni a képemre. Szóval Erea.. egy kis biccentéssel jeleztem, hogy veszem az adást. Érdekes találka volt. Mellette -a kimértség példaképe mellett- még idiótábbnak éreztem magam, mint amennyire az vagyok. Alaptermészetemen ugyan nem tudtam változtatni, de próbáltam hozzá idomulni. Meg is lepett, mikor közelebb lépett hozzám, csak néztem rá nagy szemekkel. - Igen, békés. - értettem egyet teljes mértékben. Ugyan lehet, hogy hamarabb észrevesznek ezen a sík vidéken, de én is másokat. A sűrű erdőktől kiráz a hideg. A szél se jár annyira, hogy orromhoz hozza a szagokat, és így nem érzem magam biztonságban... könnyedén levadászhatnak. A szuka körbejárt, amit kicsit bizarrnak tartottam. Nem szerettem ha felmérik az erőmet - vagy inkább annak hiányát -, de lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és nem akart semmi különöset. Minden esetre kicsit feszélyezve éreztem magam, mert sose tartottam magam elég nagynak, tiszteletetparancsolónak, robosztusnak, se jókiállásúnak. Lehajtottam fejem, kuncogtam magamban és vártam míg befejezi a kört. Majd hirtelen felemeltem fejem, a képemen maradt vigyorral, és egyenesen a szemébe néztem, de ez ne tartott sokáig: - Nincs mit szépíteni, kóbor vagyok. - gondolom ezt sokszor hallotta. Kissé próbáltam megmagyarázni, hiszen nem szégyeltem, hogy honnan jöttem, és egy idő után kezdtem beletörődni. Így sokkal könnyebben beszéltem róla - Nemrég érkeztem csak a terülere. Először bejártam az erdőket majd idejöttem, egyedül. A családom, hát... egyik fele már nincs a köreinkben a másik fele meg... a nővérem és az idióta bátyám. Hát ők valószínűleg messze vannak innen. Szóval egy csődtömeg az életem ilyen téren is. - beszéltem.. nem igazán összefüggően. Figyelmem elkalandozott eközben, mindenfele néztem, csak nem Erea szemébe. De nem szegte kedvem ez az egész család dolog. Bár tény, hogy szívesen láttam volna bármelyiküket, de sokat gondolkoztam, és így nem fájt már annyira. A mondandóm végére, erőltettem egy savanyú, "ez van" vigyort a képemre. Majd leültem én is a földre, és fürkésző, borostyán színű szemeimet ráemeltem a szukára. - és ha szabad kérdezni, te hova tartozol? Van falkád kedves Erea? - kíváncsi voltam rá. Egyedül van, vagy tagja-e egy falkának?! Bár utóbbit nehezen tudtam elképzelni, hiszen lelkileg erősnek, és nagyon önállónak tűnt, igazi vándorléleknek. Velem ellentétben, aki mégis ilyen helyzetben van.
|
|
|
Egy darabig figyeltem a hímet. Érdekes jelenség volt: egy kan, aki vidáman hancúrozik, akár egy kölyök. Enyhén félredöntöttem a fejemet. Nem igazán tudtam, mit gondoljak róla. Azok a hímek, akiket én ismertem, mind büszkék, kimértek, és méltóságteljesek. Egy szóval nem fetrengtek a fűben, mint egy kiskölyök. De nem mondhatom, hogy elítéltem az effajta viselkedést. Végül is, ha mindenki olyan lenne, mint én... Akkor a világ szomorú, lehangolt, éstávolságtartó farkasokból állna. Mindenesetre nem tudtam eldönteni, mit gondoljak róla. Mikor a fehér is észrevett, abbahagyta az addig folytatott tevékenységét, és lerázta magáról a bundájába került port. ~ Igazán folytathatta volna. Még nem gondoltam végig, vajon miért csinálja ezt ~ elemeztem magamban, talán kicsit érdeklődőbb tekintettel. Testartásomon nem változtattam, továbbra is mereven és egyenesen álltam.
- Erea vagyok. Örvendek a találkozásnak - mutatkoztam be röviden. Nem igazán láttam értelmét tovább cifrázni a dolgot. Ellenben a hím - jelek szerint egy bizonyos Kyle - jónak látta ezt, így vég nélkül beszzélni kezdett. Talán egész élettörténetét elmondta nekem. De végtére is nem zavart. Olyan hangulatomban voltam, hogy bármeddig beszélhetett volna, szívesen elhallgattam volna, csak ne kelljen a saját lelki problémáimon rágódni. Végül mégis csak befejezte a mondanivalóját. Gondoltam nekem is illene mondani valamit, végtére is én kezdeményeztem ezt a beszélgetést. ~ Különös helyzet ez nekem. Általában kerülöm mások társaságát. De most nem általában van ~ halkan sóhajtottam és lassan megindultam Kyle felé, minimálisra csökkentve a köztünk tátongó távolságot. Egyáltalán nem tartottam tőle. Hiába hím, és valószínűleg hiába erősebb nálam, nem úgy tűnt, mintha bármit is akarna tőlem. Inkább csak nem akart magára maradni. Hozzá közel megálltam, és úgy néztem rá. Bár az ostoba mosoly már lehervadt a képemről továbbra is barátságos, vagy legalábbis érdeklődő volt az arckifejezésem. Lassan, egészen lassan leültem a koszba vele szemben. Farkamat komótosan mozgattam a hátam mögött, jelezvén, hogy - bár nem úgy tűnik - nincs ellenemre a társalgás.
- Nagyon szép ez a környék - jegyeztem meg, és pillantásom a tó szikrázó vizére vetődött, amely visszaverte a napsugarakat. Az égen felhők suhantak, akár a lassan vitorlázó halászmadarak a víztükör felett. - És nagyon békés - tettem hozzá. Nem igazán tudtam, mit is kellene mondanom ez alkalommal.
Egy kis idő után felálltam, majd lassan körbejártam a másik farkast. Zavar nélkül szemléltem meg, és magamban megállapítottam, hogy egész jó kiállású hím. Persze ezt nem mondtam ki hangosan. Majd köröm befejeztével ismét megálltam vele szemben.
- Mondd csak Kyle: merről jöttél? - érdeklődtem, miközben visszatelepedtem az előző helyemre. Némi kíváncsisággal vártam a válaszát...
|
|
|
Önfeledten szórakoztam a patak hűs vizében, és legeltettem szemem a gyönyörű tájon. Hemperegtem a fűben, és süttettem a hasam. A legkevésbé sem aggasztott, hogy az idegen szag eltűnt, és azt sem tudom merről számíthatok társaságra. Így is telt el pár perc. Majd a nem is oly távol megláttam egy sötétszürke szukát. Egyenesen felém tartott. Megjelenése, mozgása valami hidegséget tükrözött, ami miatt először nem tudtam eldönteni, hogy aggódjak-e vagy örüljek-e neki. Feltápászkodtam, megráztam magam, hogy fehér bundámból eltűnjön a hempergés alatt rámragadt sok mocsok. Mégis csak egy méltóságteljes szuka közelít felém, és a fogadásának meg kell adni a módját. Úgysem sokszor van szerencsém találkozni valakivel. Figyeltem, ahogy közeledik, majd pár lépésnyire megállt tőlem. Kissé bizarrnak tűnt mosolya, gyanakvóan fürkésző hideg szemei mellett, de értékeltem minden apróságot. Üdvözlésére reflexszerűen én is rávágtam: - Szia! Úgy örülök, hogy látok valami mozgó, élő, lélegző farkast a környéken! Már rég szerettem volna megosztani valakivel egy a hatalmas völgyet, de csak a sasok hangja tölti be ezt a kietlen helyet. - mondtam továbbra is mosolyogva, farkamat laposan csóválva - Jaj igen, és Kyle vagyok, és ne haragudj, hogy sokat fecsegek. - igen, mint mindig, most is megeredt a nyelvem. Senki sem fog tisztelni egy fecsegős kölyköt, e lehet, hogy éppen ez az én sorsom. Legyintettem rá gondolatban és lelkesen bámultam a jövevényre. Az egész teste hidegséget sugallt, csendességet, kimértséget, én pedig locsogok ismételtem. De minek is gondolkozom ilyeneken... gondolom oka volt, hogy idejött hozzám. Oka volt, hiszen nagy ívben kikerülhetett volna, és akkor nem kellene senkivel sem szóbaállnia. Talán éppen olyan magányos volt, mint én. Volt idő, mikor elhittem, hogy a magány jó. Mindenki ezt hiszi... és ilyenkor mindig eszembejut a testvérem. Vajon ő hogyan viseli a magány és a hatalmas egójának a harcát?! Ki tudja.. de ez az én életem, és jó lenne kivernem a fejemből azt, hogy egyszer volt hova tartoznom. Érdeklődően néztem továbbra is, e pár másodperc alatt, míg ezek a gondolatok átzakatoltak a fejemen, és vártam a nőstény válaszát. Kíváncsivá tett, hogy milyen név tartozik hozzá, és mi járatban van a hegyek között, tekintve, hogy nem egy kimondottan zsüngő helyen találkoztunk.
|
|
|
Kezdetben céltalanul bolyongtam a környéken. Ezúttal nem merültem emlékeimbe, nem kísértettek a múlt árnyai. Az eljövendőség szellemei sem kerinkgtek a fejem felett. Nem gondoltam semmire. Ürességet éreztem bennsőmben, jeges nyugalmat. Vagy sokkal inkább jeges dermetséget. Ha valaki a szemembe nézett volna, talán maga is megfagy. Tekintetem ezúttal nem tükrözött sem szomorúságot, sem megtörtséget, de ál - személyiségem rideg keménysége is kiveszett belőle. Űr. Mélységees űr... Mint két sötét kút, melynek nem látni le a mélyére, csak tekint bele a farkas a mélységbe. ~ Ilyen a lelkem is. Feneketlen hasadék, melybe mindenki belezuhan ~ gondoltam szokásomhoz híven "optimistán". Figyelmetlenségem akár az életembe is kerülhetett volna, ha abban a pillanatban jut eszébe valamely ellenséges farkasnak megtámadni. Szerencsére úgy tűnt, egy ellenséges farkas sem kóvályog a környéken. Gondolataim, vagy sokkal inkább aggodalmaim miatt azonban erre akkor nem fecséreltem gondolatokat. Üres tekintetemet a köves talajra függesztettem. Meg sem próbáltam óvatos lenni, mert minek is az? Ha valaki járt a környéken addig nem adta jelét, tehát valószínűleg ő is egyedül, magányosan akart maradni. Ha pedig el akart rejtőzni jól sikerült neki. Mindenesetre szagomat még csak leplezni sem tudtam volna, hiszen éppen felőlem fújt az enyhe szellő, felborzolva kopottas, szürke bundámat. Talán egy sasmadár lehetett, ami elsüvített a fejem felett. Nem tudom, mivel pillantásomat nem emeltem el a talajt borító kavicsokról. ~ Már engem is megrémít a saját érdekteenségem ~ gondoltam vidáman.
Kis hilyán túl későn tűnt fel a levegőbe keveredett idegen farkas illata. Alig néhány másodperccel az után, hogy mindez tudatosult bennem, meg is láttam magam előtt a világos bundájú hímet. Látványára néhány érzés vegyesen kavargott bennem. Megkönnyebülés, amiért végre talán másra is figyelhetek a saját ostoba gondolataimon kívül is. Ugyanakkor bizalmatlan is voltam egyszerre. Hiszen egy ismeretlen hím volt - már amennyire a szaga alapján be tudtam azonosítani - én pedig akármennyire is erős, de csak egy szuka. Ezért... Sohasem lehet tudni. Néhány lépés távolságban megálltam az idegentől. Igyekeztem valamiféle mosolyt varázsolni az egébként szenvtelen képemre, bár a vigyor talán kissé erőltetett lett.
- Szervusz! - köszöntem rá a fehérre. Szememben látszott némi gyanakvás. Illetve hagytam egy kis távolságot kettőnk között, de egyébként nem viselkedtem távolságtartóan. ~ Ha nem akar látni, hát elmegy. Szabad előtte az út. Bár nekem jól esne egy kis társaság. Most az egyszer... ~ Érdekes, éppen én vágyakozom mások után... Ilyesmken tűnődtem ezúttal... Az orrommal a levegőbe szagoltam, hátha érzem mások szagát is a környéken. De vay a szaglásom hagyott cserben, vagy valóban egyedül voltunk. Így inkább a fehérre koncentráltam továbbra is, vártam mit lép.
|
|
|
Most is, mint mindig egyedül jártam a vidéket. Már több hete is volt talán, hogy találkoztam Rukával, de az utunk másmerre vitt minket. Utunk... talán neki van, de nekem az sincs. Kóbor farkas vagyok, aki nem találja a helyét. Eszek, ha úgy hozza a sors, vagy fázom, és egyedül vagyok ha éppen így akarja. Gondolataimba merültem, és csak a felhők között átszűrődő napfény hozott vissza a valóságba. Megmosolyogtam, hiszen annyira hasonlít rám ez az egész. Imént értem fel a medence peremére, és lepillantottam. A napsugarak erejét magambaszívva kicsit boldogabban, önfeledten galoppoztam le a völgy mélyén elterülő tó felé. Talpam alatt rengeteg apró hegyi virág tette puhává a talajt. Más növényzet nem is igen akadt pár fenyőfától eltekintve, ami bizonyította, hogy igen magasan járok már. A kevés napsugár -mely áttört a felhőkön- is égetőbb volt, mint máshol, de ma mégis kellemesebbnek éreztem. Talán a sokáig tartó, erős menetelés miatt, hogy feljussak ide. De megérte... Ahhoz, hogy a tóhoz jussak, még sok utat kell megtennem, de nem szorít az idő. Egyedül vagyok, és ha még tönkre is tesz lelkileg egy falka után való sóvárgás, ki kell élveznem napjaimat. Elértem a tóba torkolló folyó egy kisebb, suta ágához. Beleléptem és élveztem ahogy a halkan csordogáló víz az ujjaim között tovafolyik. Ekkor éreztem meg valamit a levegőben. Felkaptam a fejem, és körbenéztem. Nem láttam senkit, de ez nem jelent semmit. Tudnivaló, hogy a farkasok látása nem éppen a legjobb, főleg nem az enyém. Mindenhol sziklák, és a tél megmaradt havas foltjai, melyek vegyültek az ébredő természet színeivel. Úgy gondoltam, hogy majd lesz ami lesz. Ha utunk nem keresztezi egymást, akkor békében tovább megyünk, de a találkozás útjába sem álltam. Míg gondolkodtam tova is illant a távoli szag. Meglepődve állapítottam meg pár perc múlva, hogy elkeserített a dolog. A magány mindig mellém szegődik.
|
|
Erea x Kyle
Nyitott játék! |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
